Californication

Elérkezett az idő, hogy annyi eltelt hónap után elmeséljem első utazásunkat, mely visszatekintve összes közül tán a legszebb volt. Elkalauzollak hát titeket a mesés Kaliforniába, Hollywood, a celebek és szilikonmellek őshazájába.

Az utazás május 9-14ig tartott, ennyi napot sikerült kisírnunk a főnöktől. Utólag visszanézve pont elegendő volt mindahhoz, amit elterveztünk, igaz bőven lett volna még mit csinálni. Visszanézve több utazásunkat, ez volt a legérdekesebb, leghangulatosabb állam amiben jártam. Managerünk, Scott innen költözött át Coloradoba, ő is imádta anno, adott tippeket mit nézzünk meg. Los Angelesben töltöttünk 4 napot, San Diegoban csak egyet, az előbbi városban volt a szállásunk. San Franciscot – és tőle nem messze a mamutfenyőerdőt is - ki kellett hagyni, sem időben sem pénzben nem fért volna bele a keretbe. Majd talán egyszer a jövőben.

Gábor volt – 1-2 kivételtől eltekintve – állandó utazótársam kint létem alatt, mindig jól kijöttünk, és mivel azonos érdeklődési körünk volt többnyire, hamar megegyeztünk a programokban és úti célokban. A program és tempó végig feszített volt, úgy döntöttünk inkább lássunk többet ha már itt az alkalom, ki tudja mikor jutunk el ide megint, és inkább kevesebbet alszunk. Minden egyes utazás alkalmával fáradtabban jöttünk haza, mint ahogy elmentünk. A sietség miatt azonban az élmények is felszínesebbek voltak, természetesen ott voltam, de lélekben nem olyan teljességgel, mintha nyugodtan, kevesebb kötöttséggel (pl. nyitvatartások) haladtunk volna ráérősen.

A repülőnk Denverből indult, mindig onnan repültünk, mert sokkal olcsóbbak voltak így a repjegyek. Zsófi és Andris szállított ki minket egyből a szállodából. Ez nem volt túl bölcs ötlet, ugyanis – mint az esetek 90%-ban – nem végeztünk időben melóval, később engedtek csak el minket, plusz – mivel nem működött a nyomtató a lakópark irodájában – munkahelyen kellett a lehető legtávolabbi épületbe elmenni és ott a HR-en nyomtatni minden foglalást indulás előtt. Ebből is tanultunk: mindig előtte min.1 héttel le kell tudni mindent, főleg a nyomtatásokat. Ezt tetézte még, hogy a drágalátos Wells Fargonál a helyi szokásnak megfelelően utazás előtt úgynevezett Travel Plant kell bejelenteni, mert ha nem letiltják a bankkártyánk működését a másik államban. Ennek az az oka, hogy szerintük felmerül a gyanú, hogy illetéktelen személy használja a bankkártyánkat mert pl.ellopták vagy elvesztettem stb. - ha érzékeli a rendszerük, hogy másik államban fizetek vele. Ja és persze az egyszerűség kedvéért ezt személyesen a fiókban nem lehet elintézni (?!), csak és kizárólag telefonon. Én jó előre letudtam, de Gábornak indulás előtt 5 perccel jutott eszébe, és valami gyökér ügyintézőt fogott ki, aki az összes biztonsági kérdés után (amiből van pár ezt sejthetitek...) még további abszurd kérdésekkel bombázta, pl. mikor hol és mennyit fizetett utoljára és hasonlóak. Az utolsó széklete állagára nem kérdeztek rá, nem is értem ez hogy maradhatott le, pedig ismerve őket ennek is szerepelnie kéne a biztonsági protokollban. Lényeg a lényeg, késve indultunk, mindenki tök ideg volt, de mivel megúsztuk a dugót – ami ilyenkor szokott lenni az odafele tartó utakon – időben odaértünk, és még arra is volt időnk, hogy körbenézzünk a hírhedt Denveri reptéren. Hogy miért hírhedt? Erről itt olvashat többet akit érdekel:

http://vilaghelyzete.blogspot.com/p/denver-international-airport-with-huge.html

A freskókat megtaláltuk mind, de a szabadkőműves követ nem. És persze találkoztunk a bejáratnál a piros szemű démonlóval. Bizarr.

Minden flottul ment, csomagjainkat senki nem mérte le, egy idős bácsi (légitársaság embere) segített a becsekkolásban. A repülés nem tartott sokáig, kb másfél-két óra lehetett. Ültek körülöttünk emberek (szerencsére nem mellettünk), akiknek két repjegyet kellett volna vennie. Konkrétan láttam egy hippi lányt, kinek székére a mellette ülő dagadt asszony bele szinte átfolyt. A Los Angelesi reptér hatalmas, akárcsak a dugó körülötte. Még jó, hogy van transzferbusz, mely menetrendszerűen szállít a reptértől az autókölcsönzőhöz.

Fennakadás nélkül megkaptuk a vágyott autónkat, meglepően egyszerűen ment a bérlés meg a papírok, max 10 perc lehetett az egész. Hozzáteszem előtte napokig chateltem velük, hogy mindent jól értelmeztem-e, és minden feltételnek eleget teszünk-e. Meseautónk egy 2012-es Camaro volt, mégpedig fehér színben vadi újan, kb 500 mérföldes össz.futással. Azért nem fekete lett, mert én nyertem a kő-papír-ollóban. Idefele ez népautónak számít, mind szalonára, mind bérlési ára töredéke az otthoninak. Itt (Foxrentacar) még hitelkártyát sem kérnek a kölcsönzéshez, úgyhogy ezt ki kellett próbálni!

Persze nem V8 csúcsváltozatot kaptunk (Camaro SS – Hertz-nél kapható kb.300$/nap áron, akárcsak másik álmom, a Corvette C6), de mint kiderült az „alapváltozat” is bőven megtette, sőt, felülmúlta várakozásaimat. A most következő autóteszt csak autóbuziknak szól: 3,6L V6 , cirka 310 lóerő, kb 350Nm, kb 6,5s százas sprint. Hatfokozató automata manuális üzemmóddal a kormányon (evezőváltó), mely igen derekasan és fürgén tette a dolgát, engedte vagy 6-7000ig pörgetni, kisebb gázadásra azonnal visszaváltott, szinte mindig az adott szituációnak megfelelő fokozatba. Ha nem nyomtuk neki egyből felváltott, így lett a fogyasztás városban kb 14-15 liter, autópályán kb.9. A kormányzás kellően közvetlen volt, a fékek erősek, a hangja pedig... awww, megunhatatlan! Mint egy kisebb Maseratinak – így nehéz volt lassan közlekedni vele. Eleve lazán lendült enyhe gázadásra is, a hangja pedig mindig csábított a gyorshajtásra :D Ugyanakkor biztonságossá is teszi az autót, bármikor bárki elé ki lehet vágni, simán lehet sávot változtatni, nincs az hogy nem merek előzni mert elsodor a másik sávban érkező. Belülről nem túl jó a kilátás, kicsik az ablakok, magas a hátulja, így onnan se. A kocsi orra elég nagy és széles, nehéz érzékelni mennyi van még a falig. Az ülés pöpec, kényelmes, tart, a műszerfal igényes, egyedi, a hifi jól szól, minden nagyon tetszik. A futómű pont optimális hangolású, nem kemény, inkább kényelmes, enyhén feszes, plusz a kocsi lapos és széles, tehát stabilan fekszik az úton.

A manuális mód a váltón elég tré, váltás után hezitál kicsit, és kb. ugyanannyit enged és tud, mint az intelligens automata, szóval hagytuk is, és persze ezerszer kényelmesebb is. Egyik kéz a kormányon, másikban üdítő/kaja/chips/GPS. Ezért vesz itt mindenki automatát. Na meg hogy ne kelljen megtanulni kuplungolni. Amikor üres egyenes szakasz jött, húzattuk is szépen. Hál Istennek autópálya meg gyorsforgalmi út akadt bőven.

A forgalom Los Angelesben őrült, durvább mint Pesten. Több helyütt 5-10 sáv, állat módon vezetnek, senki nem indexel (rájöttem ezért nincs indexlámpa az itteni kocsikon), simán bevágnak eléd. Viszont becsületükre legyen mondva, legalább halad a forgalom, a 65mph-s autópályán lesodortak mikor 75tel mentem. Ez a kaotikus forgalom annyiban javunkra vált, hogy néha mi is kénytelenek voltunk hirtelen sávváltásokra és manőverekre, mert a GPS néha keverte a hajts le az autópályáról és a tarts jobbra és a kanyarodj jobbra fogalmakat. Az utak minősége pocsék, tele van kátyúval, pont mint Pesten.

7 sávos autópálya

Este értünk a szállásra, kis motel reptér mellett, van benne ágy, nagyjából tiszta volt (ez persze szubjektív), volt saját fürdő, és meglepő módon hűtő is járt ami külön öröm volt. Érkezésünkkor egy idegbeteg asszony bőröndöket hajigált (?!) az udvaron, nem tudtuk eldönteni, hogy ő most a londiner vagy csak elégedetlen ügyfél... nagy ívben elkerültük. Elég gáz népek szálltak meg itt, reggel valami jama forma ugatott nekünk a haverjával, csak egy szót nem értettünk belőle... mindegy, a szállás a célnak megfelelt. A reggeli nagyon vicces volt, keltünk úgy 7-kor, hogy elsőként kapjunk belőle, erre lemegyünk és üres a „konyha” (nem volt ott senki). Ja bocs, volt egy tálca lekváros táska vagy mi. Mondjuk semmi gond, biztos most kezdték kipakolni a tápot, nekünk sietős a feszített program miatt, szóval kapcsoljunk önkiszolgáló módba. Elkezdtük kinyitogatni az összes konyhabútort fent és lent, biztos ott van még a többi, de éppenséggel töküres volt az egész... így hát előkaptunk egy zsákot és besöpörtük az almássütik felét. és Első utunk bevásárolni vezetett, szereztünk csomagolt kaját, kekszet, vizet az egész napos autókázáshoz (mindig a csomagtartóban volt a vésztartalék), meg Rossban vettünk fasza strandpapucsot (amit mint később kiderült kb.csak ott tudtunk venni, más államban nem).

Amerikai kintlétem alatt először éreztem igazán jól és valóban szabadnak magam. Odafele menet hangosan szólt az andalító zene a rádióból mialatt mi kellemesen és önfeledten suhantunk fehér paripánkon a szikrázó napsütésben. Csak megérte az a sok gályázás Room Servicen! Majd a belvárosba mentünk egy plázába felvenni a GoLA Card-ot, ami tulajdonképp egy belépőkártya akciós áron vagy 30 városbeli helyszínre. Meglepetésükre a srác aki átadta a recepción magyar volt (nagyjából még beszélte).

Első programunk a Universal Studios volt, mely szinte kihagyhatatlan eleme minden kaliforniai útnak. Most szembesültünk vele, hogy itt bizony drágák a dolgok. A parkolásért (hiába a belépőkártyánk) kb.15 dollárt kellett fizetni, és ez így volt még csomó más híresebb helyen. A hely tulajdonképp egy tematikus vidámpark közvetlen a Universal stúdióépületei mellett, fent egy méretes domb oldalán.

Van itt vízicsúszda, 4D-s mozi, szörnybarlang, beöltözött mesefigurák, show-k, stúdiótúrák, és persze az elmaradhatatlan étteremkomplexum a ránőtt szuvenírboltokkal. Igyekeztünk mindent kipróbálni, ám így is lemaradtunk a vezetett stúdiótúráról, ami állítólag az egyik legjobb és leginteraktívabb program odabent.

 Tetszett a hely, maradandó élményt nyújtott a Jurassic Park csónaktúra a robotdínókkal és a végén egy hatalmas zuhanós-csobbanással, jól befosatott egy híd alól felugró farkasember a horrorházban, ütős volt a múmia hullámvasút, és lenyűgöző a Transformers 4D-s „mozi”.

Ez utóbbi kiérdemelte őszinte elismerésemet. Végre valami olyan, ami tényleg annyira jó, ahogy azt a reklámban hirdetik (később megtapasztaltuk, a dolgok 80%-ának nagyobb a füstje, mint a lángja) Beültünk egy zárt szobában egy kb 16fős „hullámvasútba”, ami ha jól emlékszem szinte mindig állt, csak olyan ügyesen mozgatták és csinálták az abrakadabrát körülötte, hogy érzékszerveinket megtévesztve teljesen hiteles élményt nyújtott a jelenet amibe belecsöppentünk. A filmjelenet szerint Bumble Bee-ben ültünk (a sárga Transformer), és ezerrel írtottuk a gonoszt, miközben körülöttünk a robbanást igazi tűz dobta fel, térhangzás, ügyes 3D-s szemüveg, füst, hideg-meleg, és persze az egész hullámvasút úgy mozgott, hogy imitálja a gyorsulást, zuhanást, fékezést, stb. Annyira tetszett, hogy még repetázni is beültünk. A Simpsons tökugyanez volt gyerekverzióban. Ami viszont kritikán aluli volt, az a Shrek 4D. Ez egy 10 perces mozi volt erőltetett poénokkal, közben néha ha a képi világ úgy kívánta pofán fröcsköltek egy vízipisztollyal. Felejtős. Ami viszont még megmaradt a helyből, az a sok csini hispán és csíkszemű cica, akik nemcsak a stúdiót, de egész Kaliforniát benépesítették. Nagy örömünkre szolgált, hogy nyár révén a hőmérséklet emelkedése fordítottan arányosan hatott a ruhamennyiségre. Állunk sorban a vízi csúszdánál, és egy igen csinos csajszi állt velünk szemben a csávójával, amit mi hangosan magyarul kommentálni kezdtünk tőlük fél méterre. Erre beülnek mögénk a csónakba és magyarul szólalnak meg... nem tudom ők is ilyen mulatságosnak találták-e vagy csak nem hallották mit beszéltünk, de tök kedvesek voltak :D Amúgy szerintem valami DJ vagy rádiós muki lehetett a fószer, ismerős volt a feje valahonnan. Ami még felejthetetlen show volt, az a Waterworld egyik csatajelenete élő előadásban. Aki nem ismerné a filmet, Kevin Costner és Ed Harris szereplésével egy madmax-szerű jövőben játszódik, csak itt mindent elárasztott az óceán és kis zátonyokon élnek az emberek, amiket kalózok fosztogatnak. Az egyik ostromjelenetet adták elő, igazi robbanással, tűzzel, röpködő jetskikkel és emberekkel. Nagyon tuti produkció!

Zárás után jött a szokásos mekizés, mely minden utazásunk alappillérét jelentette. Csak Kaliforniában majdnem 15x tértünk be, és még volt pár másik utunk... az utolsó napon már herótunk volt tőle, de mivel itt minimális összegből jóllaktunk, és egyetlen megvett nagy üdítőspohárral vagy egy tucat étteremben ingyen töltöttünk újra (egyikőnk lekötötte a személyzetet míg a másik gyorsan feltankolt - otthon ne próbáld ki!), költséghatékony megoldást jelentett. Jó tanács: méregtelenítő-salaktalanító kúra előtt nem javallott utánunk csinálni! Ha „igényes” helyen ettünk volna mindig, az úgy 3-4x annyiba került volna, és mi nem enni hanem látni mentünk oda. Amúgy az „igényes” étkezés is többnyire hamburgert és pizzát jelentett volna, csak épp valamivel jobb minőségben...

Sötétedett, maradt még egy kis időnk, lementünk hát megnézni végre a hírhedt óceánpartot, azon belül Sánta Mónikát (Santa Monica). Bőven sötétben értünk oda, de így is csodaszép emlékként maradt meg bennem. Üres volt az egész, hűvös szeles idő volt, a homok is hideg és süppedős volt, úgy kellett hosszasan besétálni a vízig. Gyermeki öröm fogott el, mikor beletettem a lábam (még ha hideg is volt). Úgy éreztem magam, mint mikor Forrest Gump futva elérte a nyugati partot. Valami azt súgta, sok rohanás és küszködés után végre „célba” értem és elértem valami fontosat, afféle mérföldkövet, amit szavakkal nehéz kifejezni.

A közelben Santa Monica beach-en volt a Pier vidámpark, ami nagyjából egy világító óriáskerék egy mólón, a 66-os út legvégénél. Ide is szólt a belépőkártyánk, csak épp akkor tartottak privátbulit valami újgazdag tiniknek, így ez kimaradt, pedig éjszaka tuti gyönyörű lett volna... legalább a 66-os út végénél pózolhattunk, az nem volt lezárva, bár nem is volt benne semmi extra pár táblát leszámítva. (a 66-os út kötötte össze egykor a keleti és nyugati partot). Hazafelé még egy kis gyorshajtás, aztán lőttük a pizsit.

Másnap korán kelés, almás táskák privatizációja, jéggép kifosztása (saját hűtőtáskát fejlesztettünk ki az utazásokra: a hotelszoba kukájába ment egy zsák, bele csurtig jég és az üdítők, aztán mehet ülés mögé kocsiba) reggeli vitaminpótlás gyanánt egy English Mcmuffin, aztán irány a Los Angelesi állatkert. San Diegoban is van egy állatkert, a kettő nem ugyanaz, utóbbi állítólag színvonalasabb, de nekünk ide szólt a belépőnk és a másik városba csak egy napunk volt. Nem mondanám, hogy nagyobb durranás, mint a Budapesti állatkert. Természetesen volt mindenféle színes és ritka, szép állat, de mostani fejemmel nem oda mentem volna.

Richard Parker

Ráadásul pont akkor járt ott egy alsós iskolacsoport, akik kellően felbaszták nemcsak az állatok, hanem a mi agyunkat is állandó hangoskodásukkal és hisztérikus visításukkal. Épp fotózni akartam a leopárdot, mire habzó szájjal 200 decibellel üvöltve tömegesen körbeözönlötték a helyet. A leopárd felállt szépen, morcosan becammogott a sarokba, és direkt elfordult a fal felé, hogy ne tudjak róla portrét csinálni. A majmok helyében már rég megdobáltam volna őket ürülékkel. Sajnáltam az állatokat, látszott depressziósak és boldogtalanok.

Következő állomásunk Hollywood volt, fel a felirathoz a helyi Rózsadombra. Legalábbis ahhoz hasonlatos volt a környék, 30-40fokos emelkedők, szűk utcák, elegáns házak. Nem mondanám különösebben puccosnak, inkább kulturált benyomást keltett. Beverly Hillsben nem jártunk, nem érdekelt kinek mekkora háza van, azt a neten is meg tudom nézni előnyösebb szögből. Vagy 30-40 percet kocsikáztunk fel az utolsó házig, utána kerítés és magánterület, nem lehet felülni a Hollywood sign-ra.

Van aki bemászik, de mi nem akartunk balhét meg kutyákat a seggünkbe. Volt ott egy kb 3 méter magas vastag falkerítés, benne egy lépcsőfokként funkcionáló postaláda mélyedéssel – legalábbis mi leleményesen annak használtuk. Így pont fel tudtunk ülni a tetejére úgy, hogy benne legyen a képben. Ráadásul pont arra járt egy szlovák csóka, aki pár szót tudott magyarul, és szívesen csinált rólunk lentről közös képet. Deus ex machina.

Utána legurultunk és megnéztük a közelben a Walk of Fame-et, a sztárok csillagait a járdába nyomva. Számomra nem jelentett sokat, csupa olyan név szerepelt, akik szerintem évtizedekkel ezelőtt voltak nagy nevek, úgy az 50-es évek környékén. Gábor kedvéért majdnem egy óráig kerestük Johhny Cash-t, hogy pózolhasson vele.

"Járókelő"

Napközben alig voltak itt népek, este viszont nagyon forgalmas, és zéró parkolóhely van. Ezt követte a Los Angelesi Akvárium, ami óriási csalódás volt. Eleve kicsi volt, és alig volt benne valami érdekes, kb.csak a rájasimogatás meg a fókák említésre méltóak. Hamar tovább is álltunk a Knott Berryhez, ami megint egy vidámpark (vagy mi), csak a GPS nem találta a címet, netünk nem volt, így bolyongtunk egy ideig mire odaértünk és egy órára már nem volt értelme bemenni (hiába szólt ide is a kártyánk). Fürödtünk Long Beach-en, ami szemetes volt (kikötőtől volt nem messze), az óceán meg hideg... végül bementünk a belvárosba (Downtown), mégis lássuk milyen egy nagyváros. Igencsak kontrasztos képet nyújtott: óriás felhőkarcolók (persze háromnegyede bank), tövében csövesek serege, két utcával arrébb meg konkrétan egy utcát hajléktalan kuckók népesítettek be.

 Betértünk egy kínaiba, de ez sem a tisztaságról volt híres... kiérve mindezt megkoronázta egy csöves, aki épp a gyalogátkelőnél hugyozta le magát. Viszont volt egy gyönyörű park az elegánsabb résznél, ez feldobta a környéket hangulatos kivilágításával. Már sötétedett, jobb volt erről a környékről olajra lépni, visszakocsikáztunk a Walk of Fame-hez (megint min.45perc), megkeresni az immár újabb hírességek kézlenyomatait, de parkolóhely hiányában (elnézést, volt 20 dollárért) nem álltunk meg, sztornóztuk.

Az általam legjobban várt program volt a napirenden másnap, a világ egyik legnagyobb vidámparkja a legőrültebb kínzószerszámokkal: Six Flag Magic Mountains. Ez Valenciában van, Los Angelestől északra kb.30-40 km-re kint a sivatagban. Előtte még megejtettük a Farmers Marketet, magyarul a helyi piacot, ahol láttam végre normális ételeket, igaz ehhez igazodó áron... vettünk pár szem barackot meg málnát a helyi mamókánál aranyáron aztán irány a fő attrakció.

Tökéletes időnk volt, pontosabban túlságosan meleg és tűzött a nap ezerrel, de ez egy sivatagban megbocsátható. Már a távolról hallható sikolyoktól fülig ért a szám az izgalomtól, ugyanis egyik régi álmom vált valóra. Parkolás megint 15 dollárért, onnan buszokkal szállították be a felspanolt tömeget (jellemzően 12-18 év közti korosztály) a bejárathoz. Kb.12-re értünk oda, és szombaton volt a legtovább, 21:00-ig nyitva, vagyis kb.9 óránk volt mindent kipróbálni. Lelkesedésem alábbhagyott, mikor az első hullámvasúthoz értünk: a sorokat elnézve nem lesz itt olyan haj'de sok adrenalin... ez be is igazolódott, minimum 20-30perceket vártunk minden menetre, de az átlag inkább 40-50perc volt a napon állva. Összesen kb.40 játék volt a helyen, ebből kb.20 gyerekeknek, kb.10 advanced, és a maradék 10-12 ami érdemleges volt számunkra: extreme level. Az első kör után felrúgtuk a fokozatosság elvét, siettünk mindenre felülni ami útba esett és elég kemény cucc benyomását keltette. Azért az elég pofátlanság volt, hogy a kb.60$-os normál belépő után (benne volt a belépőkártyánkban - a VIP amivel a sorokat nem kell végigvárni kb.duplája lehetett) volt olyan óriáshinta (kötélen lógatnak óriás kilengéssel), amire további 40$ dollár volt felülni... ja és egy üdítő 5$. Csoda, hogy a retyó ingyenes volt...

Összesen sikerült felülnünk kb.8-9 hullámvasútra (9 óra alatt), amiből az uccsót futva értük el, ráadásul a garázsmenetet. Megemlíteném azt a néhányat ezek körül, ami miatt abszolút megérte – a hosszú sorok ellenére – eljönni ide.

Szabadeső torony: Drop of Doom, kb.133 méter magas toronyba húznak fel egy széksorban bekötve, lábad alatt semmi. Maga a zuhanás nem is annyira durva, de amikor fent tartanak vagy egy percig az enyhén kilengő toronyban, az bizony fosatós :D

X2: ha jól emlékszem eme hullámvasút tematikája egy pszichopata kísérlet, amit jómagam is igazolni tudok. Kár, hogy nem volt időnk második körre :D Mi már sötétben ültünk fel rá, gyönyörű volt a kilátás a magasban. Az, hogy kurva gyors és magas, már meg sem lep, viszont háttal megyünk amolyan félig fekvő napozó pózban, és közben a székünk forog 360 fokban a tengelye körül, megspékelve néha egy kis tűzzel körülöttünk... állat! :D

Tatsu: a tervezők elméjében az lebeghetett, vajon milyen érzés lehet kissárkánynak lenni. Én átéreztem. Kutyaúszás pózban lógatva megtapasztaltam Superman egy átlagos napját, és azt kell mondjam, szívesen cserélnék vele. Fantasztikus élmény!

Goliath: érzésre számomra a leggyorsabb és legintenzívebb hullámvasút volt, ezt a nyakam rándulása igazolta. 80 méter magasról kb.130km/h-ra gyorsultunk fel, utána éles kanyarok, érezhetően több G-s gyorsulás és a belső szervek centrifugája. Ilyesmi lehet a Forma-1. Be kell valljam, ezután jólesett a 40 perces következő sorban állás, hogy az agyamból a vér és a szemgolyóim visszakerüljenek eredeti helyükre.

Superman: egy exponenciális függvény formájú kilövőállás a végén vissza szabadeséssel, mindezt akkora hangerővel mint egy F15-ös. Max.sebesség: 160km/h. Nem rossz, de a többi jobb volt, talán rövidsége miatt mondom ezt.

A többi hullámvasút is király, csak azok kevésbé voltak intenzívek – igaz nem sokkal maradtak le ezektől. A vízi mókák kimaradtak, akkora volt a tömeg a bejáratuknál mint egy tüntetésen...

Zárásként egy-két szociológiai-etnikai megjegyzés. Itt is csábos nőstények kígyózó sorokban, és amiről még nem szóltam: a kaukázusi bőrszín aránya max.20%. Ehhez még hozzá jön, hogy a hím egyedek igénytelensége vetekszik a Colorado-beliekkel. Térdig zokni minden második csávón, általában futócipővel, súlyosabb esetben szandállal kombinálva. XXXL-es pólók és térdgatyák, dívik még az otthoni kerti kapáláshoz jól bevált mackónadrág, a fázósabbik fajta fekete kapucnis pulóverben tolja (a sivatagban). A perszonálhigéniás kivetnivalókat – pl.sorokat uraló hónaljszag - már nem is említem. Hogy jót is mondjak, legalább

a betűrt rövidnadrágig nem jutottak el. Nem állítom, hogy minden csávó ennyire alul adta, de hogy bőven volt belőlük itt is, az tuti. Magyarországon – és most nem magam fényezem evvel, általánosan értem – sokkal színvonalasabb a férfiak megjelenése és ápoltsága. (és ez most nem pénz kérdése, főleg USA-ban) Tudom, nálunk is vannak igénytelen emberek, de nem ez uralja az utcaképet.

Reggel szállásról kilépve ez fogadott

Másnap San Diego (LA-től délre kb.150km-re kisebb város a mexikói határ mellett), korai kelés, egy napot szántunk rá és nem volt ott szállásunk. Odafele autópályán mentünk a gyorsabb haladás érdekében, de előtte még megejtettük Huntington Beach-et (Délnyugat-LA), mely Scott szerint az egyik legszebb partja Californiának. Sajnos mi túl korán mentünk, vagy épp szar volt az idő, de reggel 9 körül értünk oda és tejfölszerű szürke köd borított mindent. Elég lehangoló volt, nem is tudtam errefelé lehet egyáltalán ilyen cefett az idő.

Huntington Beach

Akárcsak Silent Hillben. Ráadásul meg sem álltunk belemártani a lábunk a vízbe, mert itt is 15-20$ volt a parkolás. San Diegohoz érve már szép időnk volt, valóban gyönyörű környék, de én azért nem mondanám feltétlen szebbnek LA-nél. Lehet ha mindkét várost teljes egészében bejártuk volna jobban érzékeltük volna a különbséget. Állítólag LA keleti része hatalmas ganxsta-gettó, veszélyes és a fehér embereket már a boltból kilépve megeszik a kannibálok. Tudomáson szerint dobogós helyen szerepel a bűnügyi statisztikákban.

San Diego

Kilárás Coronado-islandre

Három hely érdekelt bennünket, elsőként a USS Midway, utána a Delfin Akvárium, végül Coronado Island (kihagytuk). A USS Midway egy igazi anyahajó, mely ha jól emlékszem az Öböl-háborúig volt szolgálatban, utána a helyi kikötőbe került múzeumnak. Rajta igazi vadászgépek meg helikopterek, belül pedig szinte teljesen bejárható néhány részt leszámítva. Tetszett, fasza volt, csak én úgy értesültem, hogy a vadászgépekbe lehet beülni, nem egy kivágott kabindarabba... azért nem ugyanaz.

F-14 Tomcat

Volt repülőszimulátor is, persze egy halom belépő áráért. Megnéztük a konyhát, vicces volt, hogy 50 évvel ezelőtt Vietnámban ugyanazt ette a legénység, mint amit mi adunk reggelire a Broadmoorban. Volt tojásrántotta, toast, bacon, sausage patty (húspogácsa) hashed brown potatos (reszelt pirított krumpli), pancake (palacsinta), és waffle (goffri). Megvoltak a kötelező pózolós fotók, láthattam a Top Gunból ismert egyik kedvenc vadászgépem, az F14-et, és még halom fotót lőttem otthoni repülőmérnök barátomnak.

Irány a Delfin-show! Ám ez nem volt olyan egyszerű, mivel a GPS nem találta a címet. Bolyongtunk egy ideig, kérdezve az embereket, aztán mikor már közel voltunk manuálisan jelöltem ki a címet. Ez egy óra veszteséget jelentett. Hiába a belépőkártya, a parkolás megint lehúzás volt. Láttunk fókashow-t, gyilkos bálna show-t, delfin show-t. Nagyon cukik voltak, jól pofán is fröcskölték az elöl ülőket.

Oh, hi!

Viszont nem találtuk a jegesmacikat. Volt valami antarktiszi túra, mondom tuti ez lesz az, vártunk 20 percet egy ajtónál, erre egy szaros moziba ültettek be megnézni egy Animal Planet epizódot, amit a tervezők szerint a rángatózó székek tettek hitelesebbé. Azért ez kiborított így zárás előtt... volt még tucatnyi dolog ott, de már majdnem zártak, ezért felültünk a helyi csobbanós-csónakra, ami előző nap kimaradt a vidámparkban. Poén volt, ám alábecsültük a várható következményeket. Délután 17 óra körül már nem volt ott se meleg (tavaszias idő volt), tengerparton volt az ojjektum, erősen fújt a szél. Tökig elázva futottunk a kocsihoz a fagyhalál beállta előtt.

Visszafele a parton kívántuk megtenni a haza utat (LA és San Diego közti parti szakaszon, Orange Countyban) , látni a naplementét a világ másik felén, és ha lehet, búvárkodni egyet. GPS ide vagy oda, időbe telt lejutni a tengerpartra, a parkolás meg nem volt egyértelmű hol szabad hol nem. Lakóövezetekben (számomra inkább nyaralóövezetnek tűntek) köröztünk, és valószínűleg mások háza előtt tettük le a kocsit. Gyönyörű környék, csodálatos a kilátás és a naplemente! Akárcsak a házak. Zöld fű, dús növényzet, virágok, és vidám emberek akik együtt élvezik a pompás környezetet.

Na ide szívesen költöznék. Amúgy a part név szerint Playa de la Jolla, meredek sziklákkal. Tervben volt a búvárkodás, de a szemüveget a szálláson felejtettük, meg amúgy is már hideg volt, sötétedett, nem láttuk a lejárót. A kilátásért és felszabadult hangulatért abszolút megérte ide eljönni! Visszafele megint jött a Silent Hill-es köd, autópályázás (majdnem elaludtam a volánnál, csak a bömbölő Republic tartott életben), aztán bedőltünk aludni.

Utolsó nap: megint elmentünk immár 3x-ra Hollywoodba megkeresni a kézlenyomatokat, és ezúttal sikerrel jártunk, mert délben bőven akadt parkolóhely a környező utcákban. A Chinese Theaterrel szemben van egy rész lekerítve, rengeteg a turista, mindenki fotózkodik, meg az utcán mindenféle beöltözött (mese)filmbéli karakter szórakoztatja a nagyérdeműt. Kurva meleg volt, lehetett vagy 32 fok legalább. Gyorsan Gábor lőtt rólam képet ismertebb nevekkel, aztán irány fürdeni végre Santa Monicára. Dugóba kerültünk és rossz helyen hajtottunk le, ez megint fél órát vett el, de csak sikerült célba érni.

Csodálatos időnk volt, igaz a tegnap megégett vállaim ezt kevésbé díjazták. Annyira forró volt a homok, hogy árnyékon kívül nem lehetett megállni benne, viszont a futás is nehézkes volt mert süppedt rendesen. Az óceán úgy 20 fokos lehetett, és kezdésnek egy két méteres hullámmal lepett meg, ami kitolt a partig felnyalatva velem a homokot. Itt szép tiszta volt a víz meg a part is, bár kagylót itt is csak aprót találtam. Kicsit még süttettük a hasunkat a nedves homokban a hűsítő hullámok közepette, de muszáj volt indulni, hogy tutira időben érjünk vissza a kölcsönzőbe és a reptérre. A kocsi leadása is simán ment, kb.5 másodperc alatt körbefutották és „átnézték”, így nem vették észre (nem mintha számított volna mert volt rajta biztosítás) az elöl egy szűk kisutcában megfordulás közben keletkezett apró karcolást a lökhárító legalján. A buszmegállóban még téptünk kakaduvirágot a lányoknak. Úgy nőtt arrafelé, mint nálunk a muskátli.

A reptéren elég köcsög személyzetet fogtunk ki, nem engedték felvinni magunkkal a kézipoggyászt (pedig le se mérték), addig nem adtak beszállókártyát míg nem adtuk oda, mert szerintük „ez nekünk így jobb lesz”. Beszálláskor megint valami láma kifogást mondtak indoknak, közben előttem egy fickó egy méteres sporttáskát vitt fel... Egyben hazatértünk, ahol még „a nekünk így jobb lesz” megoldásnak köszönhetően egy órát vártunk a poggyászunkra. Andris jött értünk, és haza is értünk úgy este 11-12 között, másnap meló korán reggel.

Zárásként: életem egyik leggyönyörűbb helyén jártam. Többnyire nagyon kellemes kora nyári időnk volt, 26-28fok, pálmafák, rengeteg virág, zöld fű, szép házak, csini lányok, jó kocsik, és millióegy dolog amit csinálni lehet. Nehéz megfogalmazni, mi az ami igazán megfogott ebben a helyben, talán az atmoszféra... bár biztos az ideális idő is sokban hozzájárult. Az óceán és a szinte mindenhol fellelhető (hol koszosabb, hol tisztább) óriási homokos part mindenképp. Hiába drága (pl.benzin), hiába rengeteg őrület jön innen... ostoba sztárok és bulvár központja, beteges rongyrázás, exoterikus életmód, külsőségek, szépség, hírnév hajkurászása, pénzközpontú gondolkodás, drogok, pornó, státusz, és persze a mindezt felölelő globalista hollywoodi népbutító ipar. Mégis szerethető. Ezt már nem egy ott járt-élt embertől is hallottam. Talán az óceán és a part teszi.

Íme pár utcakép egy jobb környékről:

Bár ez a klip dalszövege nem erről szól, számomra valahogy mégis kicsit visszaadja a Kalifornia-feelinget a képi világa, és segít felidézni azt a sok csodálatos emléket és élményt, amivel itt gazdagodtam. Remélem visszajutok még ide egyszer.