Into the Wild

Most következő "útibeszámolóm" nem lesz egészen lineáris, több alkalommal kirándultunk, épp mikor időnk engedte. Adott volt egy megbízható autó és egy csodaszép környék, amihez hasonlót itthon csak naptárakon látunk többnyire.

Azt szerettem Coloradoban, hogy nagyon tiszta és száraz volt a levegő. Relatíve sokat sütött a nap, gyönyörű kék volt az ég, és olyan formába öntött bárányfelhők borították az eget, mintha külön gép nyomta volna őket a Broadmoor udvarán, hogy odacsalja a látogatókat.(végülis hógép már létezik, miért ne lehetne felhőnyomó gép is?)

Persze az élet itt sem habostorta, máskor ezerrel fújt a szélt (majd' ledöntött a bicikliről), szélsőséges napi hőingadozások fordultak elő, májusban még havazott is, július-aug.közt meg volt egy hónap, amikor rendelésre jött a monszuneső 14:00 és 16:00 közt.

Leghosszabb coloradói roadtripünk egy hétvégés volt, tettünk egy szép nagy kört nyugatra, kb.így:

Ezúttal Andris is velünk tartott. Itthoni szemszögből nézve nehéz megérteni, mi lehet a jó ezekben a roadtripekben, de ott baromi nagy élmény volt. Szebbnél-szebb tájakon haladtunk át, az autó kényelmes volt, az időjárás is kedvezett... és csak mentünk a végtelenségbe órákon keresztül. Pont, mint a taoista bölcsességekben: nem a cél a fontos, hanem az út maga.

Úgy érzem, a képek itt többet mondanak a szavaknál.

Megálltunk a Gunnison folyóban fürdeni. Az autót az út szélén hagytuk, és papucsban baktattunk le a szúrókás-kaktuszos susnyáson át. Tiszta volt a víz, bár volt a bokáig süllyedő iszapban pár állati csontra emlékeztető maradvány... visszafele találtam az út mentén egy elhagyott rendszámtáblát, amit szuvenírként hazavittem.

Kristálytiszta hegyi patakokban sétáltunk:

Tipikus coloradoi kisváros, aminek már nem emlékszem a nevére:

Vízesés, mögötte Kerbanog barlangja:

Meglátogattunk egy igazi aranybányát is, aminek csak annyi volt a szépséghibája, hogy aranyat nem sokat sikerült kiszedni belőle. De azért nagyon raj volt lemenni a törpök birodalmába a bányacsillén. Fokozta a hangulatot, hogy a túravezető hasonlított egy nagyra nőtt szakállas törpre.

Montrose kisvárosában töltöttük az éjszakát. Nyugodt kis hely, nincs ott semmi, amiért érdemes lett volna kimozdulni, a város átlagéletkora 60 felett van. A helyi Tátika kocsmát is kihagytuk inkább, szállásunkon egy kis motelben iszogattunk és sztorizgattunk.

Másnap útba ejtettük Crystal Millt is, ami egy régi romos malom egy csodaszép helyen az erdő közepén. Az odavezető utat megtaláltuk, de mikor útbaigazítottak közölték, hogy evvel az autóval ott fogunk ragadni a köves-buckás úton, ezért józanul felmérve a helyzetet felhagytunk az ötlettel. Mehettünk volna a szomszéd lovarda pacijaival, de nem volt erre több óránk és fejenként kb.50 dollárunk...

Ez kimaradt :( 

Hanging Lake, Glennwood Springs : kristálytiszta jéghideg hegyi tó fent a fenyvesben, paradicsomi környezetben. A közepébe bedőlt egy fenyő, bemásztunk rá fotózkodni. Tanácsos volt nem beszédülni a vízbe, mert garantált a szívroham és fagyhalál: nem túlzok, lehetett úgy 7-8 fokos a víz.

Annyi a bökkenő, hogy ahol mások túracipőben közlekedtek, mi papucsban futottunk fel, aztán meg le egyenként kb 40 perc alatt, aminek a papucsunk és a lábunk látta kárát. Elég meredek és csúszós volt az út, néhol kifejezetten balesetveszélyes (papucsban)... Senki nem mondta, hogy ennyit kell mászni, laza kis lépcsőzésre számítottunk. Jó formában voltunk, hamar megjártuk, és a papucsom is bírta a kiképzést - máig használom.  

Jártunk Aspenben is, ami ha jól tudom közkedvelt síparadicsom USA-szerte. Nagyon szép kis város, de már későn értünk oda, hátra volt még hazaút, nem keringőztünk. 

Újdonság számomra, hogy South Park létezik, mégpedig valahol fenn van a hegyekben. Igaz, körülbelül semmi nincs ott, csak egy szuvenírbolt a rajzfilmnek, egyik magyar lány járt ott. 

Mi nem találtuk, helybélieknek lövése nem volt róla merre induljunk vagy eszik-e vagy isszák azt, pedig a South Park termeli az állam GDP-jének 80%-át... medvét se láttunk utunk során (állatkerten kívül), és még Szőrmóksegg sem bukkant fel, így Tom Cruise-zal sem találkoztunk. 

Egy másik hétvégén Paradise Cove-ba ugrottunk el, ami egy hangulatos kis "tó" a benga sziklák között, mellette apró forrás táplálja édenkerti környezetben. A hely különlegessége, hogy a sziklák tetejéről kb.7-8 méter magasról lehet ugrálni a kb.4-5 méter mély tiszta vízbe.

Ez is kurva hideg volt, 3x futottam neki mire meg bírtam mártózni: gyorsabban úsztam ki, mint a kutyám ha vízbe bedobják, pedig az aztán pedálgép! Muszáj volt, ha ugrani akarok, nem akartam felhevült testtel a jeges vízbe csobbanni. Persze mire felértem a szikla tetejére és kilövőállásba helyezkedtem (na meg bátorságot gyűjtöttem) már meg is száradtam. Tükörsimák ott a sziklák, alig lehet mibe kapaszkodni, és ha egyszer lemerészkedtél a szélére már nincs visszaút, balesetveszélyes visszamászni (gurulva háttal esni nem lehet kellemes). A szívem a torkomban volt úgy be voltam szarva, de csak valahogy rászántam magam. És túléltem, még csak sokkot sem kaptam a hideg víztől. Második körre már spontánabbul ment. Azért ott állva sokkal magasabbnak érződik, mint messziről nézve...

A környéket chipmunkok lakták, azok a kis hörcsögszerű rágcsálók akikről a Chip és Dale c. rajzfilm szereplőit mintázták.

Úgy rohangáltak föl-és alá, mint Tetves és Dugó mikor meszkalinra speedet toltak. Bátran tarháltak elemózsiát, meg igazából kiszolgálták magukat: szégyenérzet nélkül másztak be és turkáltak még a szatyromban is.

Visszafelé menet elhaladtunk egy lámafarm mellett:

Utána még volt időnk felmenni a Pikes Peakre: ez az egyik (vagy talán leg?)magasabb pontja Coloradonak 4302 méteres tengerszint feletti magasságával. Jócskán izzadt a kocsink a kanyargós, véget nem érő emelkedőkön. Odafent jóval hidegebb volt (kb.15 fok, lent kb.28-30), a panoráma látványos, a turizmus meg dübörög (ők inkább fogaskerekűvel jöttek fel). Állítólag itt forgatták a Halálos iramban VI. egyik jelenetét is, Andris látta még a stábot meg a sportkocsikat is mikor egy másik alkalommal itt járt.

Elmentünk raftingolni négyen az Arkansas folyóra, ezt is kell próbálni ha már itt vagyunk Coloradoban. Több helyen is szerveznek, otthon meg tudomáson szerint csak Szlovéniában van "legközelebb".

Kellemes kis csordogálás volt négy órán át, néha megspékelve egy kis csobbanással meg eksönnel. Egyáltalán nem volt olyan durva, mint számítottam. Elvileg ez a szakasz level 3 volt a 6-os skálán... Ezek szerint a level 1 az, amikor a medencében áttol az úszómester a gumikacsán. 5-ös szint felett már szakképesítés kell, gondolom az az igazi rafting. Egyszer sikerült fennakadnunk egy piramis alakú kövön, jó hogy volt merevítés az alján a csónaknak, mert a súlyunkkal rángattuk le onnan... Menet közben néha lehetett fürdeni a folyóban, nagyon tuti dolog, tökéletes napos időnk volt, a víz kellemes, egyszóval szuper!

A cipőm egy életre elég vizet szívott be, ott ért véget pályafutása (cipőben mentem, mert lábat be kellett akasztani). Sajnos se géppel, se telefonnal nem tudtam fotókat csinálni, minden tiszta víz lett, nem is vittem őket. Pedig a táj döbbenetes látványt nyújtott: Canon City környékén (ami a Royal Gorge kb.300 méter magasan lévő hídjáról ismert) úgy festett, mint mikor a Gyűrűk ura első részében nyomulnak Frodóék a királyok sziklái közt a folyón. Bár itt inkább csövek meg óriásvezetékek lógtak a sziklák széléről, amit kb száz éve a börtönrabok húztak fel kapitányunk szerint.

Nem tudom minek lett az a vonat ilyen gagyin odafotoshoppolva...

Ez is egy élmény volt, csak a négy óra végére már beborult az ég, kezdtem kihűlni és cudarul kongott a pocim. Közmegegyezéssel hazafelé betértünk a Texas steakhouse-ba, és megkoronáztam a napot egy 22 unciás (~620gramm) batár brontosaurus-steakkel. Majd' 10 óra nem evés (najó chipszet uzsonnáztam) után kényelmesen elfért keresztben a belemben, meg se kottyant különösebben.

Másik alkalommal (többször is) meglátogattuk Manitu Springset, ami Colorado Springs Szentendréje. Nem sokan tudják, de itt (is) halad át a Föld egyik Ley-vonala, azért (is) volt kedvelt helye anno az indiánoknak.  Egy nagyobb köpésre van a várostól, hangulatos kis turistaparadicsom ritka szar és drága fagyival, régies házikókkal, tucatnyi étteremmel meg szuvenír/kacatárussal. A gyros viszont (tradicionális indián konyha ugyebár) jó volt, végre normális kaját ettem. Csak kár, hogy az amerikai pincér egy szavam nem értette, pedig úgy tudom nincs durva vidéki tájszólásom, még ha hallani is, h.eléggé keletről jöttem. (~12000km). Mit kezdett volna nálunk az aranyérmes prózamondó jamák közt a konyhán?!

Persze nem a gyros miatt jöttünk, meg akartuk mászni az Inclinet, a helyi "lépcsőt". De nem akármilyen lépcső ez, még az inka piramisokon edzett ősi papok is bizonyára izomláztól nyögnének másnap, ha ott fent lett volna a munkahelyük. 620 méter szintkülönbség 1,4km távon. Gyors szögfüggvényezés: ha jól számolom minimum kb.24 fokos emelkedő átlagban.

Kétharmadáig tartott a lendület, utána már csak vonszolni bírtam magam. Aztán jött a hab a tortán. Kibaszott nagy vihar kerekedett a semmiből, villámlott és szakadt az eső, tiszta csúszós sár lett a lépcső. Mellette kiálló vas meg hegyes gerenda merevítések, hogy izgalmasabb legyen az út. Kb.a táv 90%-ánál lehettünk, de feladtuk mert hullák voltunk és nem tudtuk van-e fent bármi fedél vagy menedék. Jobb híján beálltunk egy fa alá, de persze negyed óra alatt ott is szétáztunk a felhevült testünkkel. Sok eszemmel fehér nadrágban mentem túrázni, ami trendi barna terepmintás lett a végére. Az eső persze dafke nem állt el, úgyhogy lebattyogtunk a zuhiban, és mire leértünk (~fél óra) pont el is állt. A lányok akkor jöttek felfelé félúton. Megebédeltem a környéken, aztán újabb vihar jött, ami konkrétan árvizet csinált és egyes utcákat úgy elöntött, hogy le kellett zárni. Mire a kocsihoz ki tudtunk szaladni száz méterre rommá áztam. A lányok a lépcső lábánál - ami messzebb volt - meg konkrétan megfürödtek mire felkaptuk őket és evakuáltunk Manituból. Otthon már megint sütött a nap.

Andrissal elmentünk kocsikázni Broadmoorba, ami nem csak a maga a szálloda, hanem egy városrész is (kb.Rózsadomb magyar megfelelője). Gyönyörű palotákat láttunk, mégpedig nem is egyet. Már tudom mivel vannak tele az ingatlanújságok...

Utána betértünk a helyi állatkertbe a hegy lábánál, ami kb.ingyen volt mert Broadmoor dolgozóknak discount van. Tudniillik a szálloda egykori alapítója anno régen - valószínűleg marketing-szenzáció gyanánt - felhúzatott egy állatkertet poénból, ami máig fennmaradt, mint a szálloda melletti látnivaló. Volt ott libegő is, de már nem volt rá időnk. Sokkal jobb volt az állatkert, mint gondoltam: etettem zsiráfokat, láttam közelről macikat meg hiúzt meg mountain liont meg vmi vicces hybrid lajhárt etetés közben.

Brumi

Brumipapa és Brumimama veszekednek

Hiúz (?)

Mountain Lion

Tarháló Tódor a hibrid izé

Sötétben még átkocsikáztunk Seven Fallshoz, egy szivárványszínűre kivilágított csodaszép erdős vízeséshez, ami méretesebb volt, mint számítottam. Egy tök brutál atombunker kinézetű barlangfolyosón lehetett bemenni a hegy gyomrába, és onnan felmenni lifttel egyik erkélyre ahonnan belátni az egészet. Jó döntés volt este jönni, mi voltunk az utolsó vendégek, csend és nyugi volt, körülöttünk a makulátlan természet (természetesen ide is nőtt szuvenírbolt Seven Falls-os naptárral, bögrével, kulcstartóval, és hadd ne soroljam...)

Jut eszembe: a szállodától kb. 1-2 kilométerre van a Cheyenne Mountain Complex bejárata, a lejárat a NORAD (North American Aerospace Defense Command) földalatti bázisába.

Aki nézte anno a sorozatot, az tudja, hogy itt tárolták a Csillagkaput. Végül nem mentem oda, mert lecsuknak ha ott fotózkodok.

Érdekesség: Nicola Tesla (korszakalkotó feltaláló, korlátlan ingyenes energiaforrás feltalálásán is dolgozott, állítólag sikerrel, de végül megvonták minden támogatását) itt, Co Springsben kísérletezett legendás találmányaival és építette fel látványos laboratóriumát. Kerestem múzeumot, de semmi érdemleges nem volt vele kapcsolatban, csupán a képe volt felvésve a belvárosban egy kőtömbre.

Tesla laboratóriuma

Colorado állam fővárosa, Denver közel volt (~1,5 óra kocsival), oda is elnéztünk Gáborral és Andrissal egy nap csak sétálni a belvárosba (később még 1x mikor reptérről hoztam egy új tagot haza). Jóval nagyobb, mint Co Springs, és a belváros is forgalmasabb, agglomerációval együtt közel 2,5 millióan lakják (21.legnépesebb az USA-ban).

Ahogy minden városnak, ennek is van retkes és gyönyörű (parkok, puccos vityillók) része is, mindkettőt láttuk. Számomra vegyes összképet nyújtott.

Elsődleges célpontunk a 16.utca volt (meg egy magyar és bolgár élelmiszerbolt), ami a helyi Váci utca funkcióját tölti be: utcai zenészek, ismert ruhaüzletek, szuvenírárusok, kávézók, éttermek, méretes forgalom... errefelé már voltak jó cicák bőséggel, ám árnyalta a képet a sok csöves és koszos hippi. Gábor kívánságára betértünk a Johnny Rocketsba, ami a 60-70-es évek tipikus amcsi útszéli bárjait - több-kevesebb sikerrel - felelevenítő étteremlánc. Ha a berendezés nem is egészen autentikus, de a kaját nagyon eltalálták: rengetegféle minőségi hamburger, hozzá korlátlan sültkrumpli refill (!), és fincsi shake-ek meg desszertek. Külön "öröm", hogy hajszál volt a desszertemben ezért azt - korrekt módon - levonták a számlámból, ami mindent összevetve amúgy se lett volna olyan vészes.

Ami az árnyoldal: turistaútvonal ide vagy oda, nagyon gáz emberek voltak itt. Betértünk egy mekibe, tele volt hajléktalanokkal, drogosokkal, virított ott valami transzfesztita is, és épp rendőrök kísértek ki egy tolvajt...hasonló elemeket láttunk bőséggel az utcán is.

Ruhaboltokban vettünk fasza holmikat, aztán elnéztünk a Denveri Botanikus kertbe, ami jobb volt mint számítottam: bonsai fák, parkok, trópusi pálmaház, kevés ember...

A magyar forradalmi emlékmű illetve a vidámpark-aquapark Denverben sajnos kimaradt az életünkből. Ellenben hazafelé az autópálya mentén betértünk még Castle Rock-ba egy benga outlet centerbe körbenézni - majd szinte üres kézzel távoztunk a magas árak láttán.

Legutolsó említésre méltó dolog Coloradóban a tandem siklóernyőzés volt (paragliding) Danirával. Erre hazautazásom előtt nem sokkal került sor Denver mellett a Zion-hegyen. Második próbálkozásra sikerült csak megszervezni a szeszélyes időjárás miatt. A lényeg, hogy sikerült és repülhettem, így megint egy álmom vált valóra. A tandem paragliding lényege, hogy az oktatóval együtt összekapcsolva repülünk, ő végzi a piszkos melót (rángatja az ernyőt h ne zuhanjunk le) én meg vígan fényképezgetek. 150$-ért lehet is, bár hozzáteszem, terepjáróval vittek fel a hegyre, onnan már én is cipeltem az ernyőt. Üres szavak helyett álljon itt egy összefoglaló klip a repülésről:

Befejezésül Danira elvitt Denverbe egy perui étterembe, ami jó is volt meg nem is. Közel 25$-ért ettem már jobbat is (pl.steak), igaz lehet csak nem jól választottam. Most először vezettem odafele manuális autót kint létem óta: Danira átadta a VW Bogarat, mert hányingere volt a repüléstől (őket jóval magasabbra vitte az áramlat).

Utólag tudtam csak meg, hogy valóban létezik a Casa Bonita, mégpedig nem is volt messze tőlünk: tudjátok, az hatalmas mexikói étterem, amiben vannak szörnybarlangok meg vízesések meg mindenféle állat dolog. Ide szívesebben mentem volna...