Little Cuba

Utolsó, és egyben legnagyobb utazásunk mindent überelt, kb.10-11 nap lehetett, és árban is a legkomolyabb összeget emésztette fel - annak ellenére, hogy amin lehetett, spóroltunk.

Miami engem nagyon izgatott, pálmafák, kék tenger, jó bulák, napsütés... ez élt bennem ha vizualizáltam a helyet. Mellé adott volt, hogy ha már a Karibi-tenger partján leszünk, ugorjunk át egyik karibi szigetre, ennél közelebb (és olcsóbb repjeggyel) soha nem leszünk. Így esett választásunk Jamaikára - pontosabban Gábor választása, nekem igazából mindegy is volt, a lényeg az egzotikus hely legyen. Végül a kötelező New York látogatás az utolsó kanyarban - hisz a köztudatban New York=USA.

Óriási készülődés előzte meg az egész cirkuszt, éjszakákat töltöttünk autóbérlési lehetőségeket/feltételeket bújva, olcsó szállásokat keresve, és átnyálazva Tripadvisoron az eldugott kis gyöngyszemeket a térképen. Na és persze megsaccolni az egész anyagi vonzatát, időkorlátokat, stb. Huh, nem olyan egyszerű ez az utazgatás, meg kell dolgozni ám érte! (kétszer: pénzben és szervezésben is)

Előtte megint csomó pluszmunkát adtak, éjjel-nappal pedáloztunk melóban... Egyszer már Gábort kiröhögtem miatta, de most engem is rajtakaptak: elküldtek borotválkozni :D Földig érő Gandalf-borostám (~2,5mm) nem tűrt halasztást. Ebben az a poén, hogy ilyenkor velem fizettetik ki azt az instant borotvaszettet, amit kb. szaloncukor módjára osztogatnak a szobákban (hogy érezzem a törődést).

1.Borotválkozás előtt főnök szerint
2.Szerintem
3.Utána

Miamiba repültünk először, így jött ki a legoptimálisabban az útvonalterv. Csak egy kis kézipoggyászt vittünk, abba befért minden, úgyis mosni terveztünk valahol út közben. Nagy bőrönd nem érte volna meg kettőnknek se, várni kell rá és repülésenként + 50-100$ többletet jelent... meg végül amúgy se vettünk sok cuccot. Hajnali 3 körül keltünk, és kocsival vittek bennünket Denveri reptérre immár eladott Taurusunk új boldog hölgy tulajdonosai.

Előre lelövöm a poént: csalódtam Miamiban,alulmúlta várakozásaimat. Hozzáteszem, ebben közrejátszott, hogy nyár végén jöttünk a trópusi esők időszakában, amit óramű pontossággal kaptunk a nyakunkba minden egyes nap. 

Valószínűleg ha mondjuk tavasszal jövünk, sokkal kellemesebb időjárást fogunk ki: nem 35 fokos meleget 85%-os kibírhatatlan páratartalommal (képzeld el, mikor valaki előtted forró vízzel fél óráig mosakodott, aztán belépsz utána a fürdőszobába és arcon csak a párás gőz...) Mindezt tetézte, hogy több komoly probléma is adódott az út során, ami keserű szájízt adott az egésznek, ezekről később.

Spermák a vízben

Már leszálláskor sötétszürke volt az ég, autókölcsönzőnél már ömlött az eső. 

Ezúttal egy zsír új fekete Dodge Challengert béreltünk egy napra, hogy mindhárom amerikai muscle car-ról legyen élményünk, hisz három a magyar igazság. Eredeti terv egy C6-os Corvette (vagy egy Caddy Escalade) volt, de az már közel 300$-os napidíjával komolyan apasztotta volna a kasszánkat. És jobb is, hogy "beértük" egy 300 lóerős autóval, mert óriási volt a forgalom, a hosszabb utakon meg nyugdíjas tempóban lehetett csak haladni. Ez is derekasan tette a dolgát, király hangja volt - a három kipróbált sportkocsi közül a második helyre tenném a Camaro után.

Andris egy nappal korábban jött, másként kapta a szabit, mint mi. Valami családi kapcsolatok útján akadtak neki kubai haverok, akik egy nap alatt körbevitték a városban (és szállást is adtak). Látszólag hamar megtalálták a közös hangot (spanyol), elvitték szórakozóhelyre, sztárok privát szigetére, stb,stb. Reggel vettük fel cubanoék házánál, aztán mentünk Miami Beachre felmérni a terepet. Óriási volt a forgalom, állatul vezetnek, rengeteg a sáv és a tábla, egy nagy pókháló az egész mindenhol átépítésekkel. Utólag meglep, hogy a GPS talált valami logikát benne.

Miami Beach fasza hely, szép a strand, pálmafák, latin cicák, pezseg az élet. Az már kevésbé fasza, hogy a város higiéniás állapota egy állatmenhelynek felel meg: a párás levegő keveredik az emberszaggal (és annak felül-alul kipárolgó egyéb melléktermékeivel) sok a szemét, kosz van - és azt kell, hogy mondjam, az emberek hasonulnak a környezethez (vagy épp fordítva?). Példát említsek: mekiben belekakált a csapba valamelyik díjnyertes agysebész...

Csupa faék bonyolultságú színes bőrű bevándorló, műmájer tré wannabe' gengszterek, másik oldalt a latin szappanoperák újgazdag sztárjai puccos verdáikkal és luxuscicáikkal oldalukon. Nem szeretek ítélkezni, de számomra kívülálló látogatóként egy sekélyes üres masszát képzett ez a tömeg, tele tipikus tucat/ösztönemberekkel... lehet ám, ha köztük éltem volna más marad meg róluk.

A másik bibliai csapás: buzik mindenhol. MINDEN gyorsétteremben volt legalább egy ügyeletes búza, de nem ám a konszolidált fajtából - aki kulturáltan megtartja magának másságát - hanem a hormonkezelt Conchita Wurst-féle hibrid fél-transzfesztita ratyik, akik kihúzott szemekkel és festett körmökkel cicahangon billegnek a pultban. Hogy azért szépet is mondjak róluk: Eurovíziós kapitányukkal ellentétben legalább megborotválkoztak, mielőtt kifestették magukat....

Szia Mézescsuprom! Hambi menüt kérsz vagy adhatok inkább egy meleg-szendvicset?

A tengerpart szép és tiszta volt, fürödtünk egy rövidet, aztán megnéztük a pert menti boltokat, kávézókat. Az árszínvonalhoz nem voltunk elég újgazdagok, meg amúgy se a mi ízlésvilágunk volt (pl.Gucci).

Egyik este úgy döntöttünk, megnézzük az Andris által már új barátaival letesztelt "egyik legjobb" szórakozóhelyet/bárt a belvárosban az irodaházak környékén, de semmi nem lett belőle - ugyanis eltévedtünk. Persze cím nélkül nem volt nehéz... Andris fél óráig konzultált telefonon a cubanókkal, de csak nem sikerült odatalálni a Hacuka (?) utcához a lila épülethez. Egész éjszaka bolyongtunk, tököm tele volt már, hazamentünk aludni. Legalább láttuk este a várost kivilágítva - megjegyzem nem volt túl nagy élet arrafelé (irodaházas-lakásos környék), inkább a partisétány környékén buliztak.

Google-Mapsről loptam, nem saját felvételek - többnyire az időjárás se volt ilyen ragyogó

Másik este is bulizni mentünk volna vissza a partközeli nagy szórakozóhelyekre, de indulás előtt feltűnt netbankomban, hogy kétszer vont le pénzt az autókölcsönző. Megvolt az esti program: boxmeccs az ügyfélszolgálaton, hogy adják vissza. Ez úgy jó két órát fel is emésztett nem kis fejfájást okozva, de csak megoldódott. Aznap este ittunk egyet szálláson és bedőltünk aludni.

Ami említésre méltó még: egy napot arra szántunk, hogy megnézzük USA legdélebbi, és egyben (állítólag) egyik legszebb pontját: Key Westet. Ez fotókon olyan kaliberű hely, amiket mi itthon Windows háttérnek rakunk be. Valóságban szakadt az eső végig, és szürke volt az ég. Azt sem kalkuláltuk be, hogy oda nem autópálya vezet, hanem sima 4 óráig tartó autóút, ahol 35mph-val (50km/h) lehet gurulni, és lehetetlen előzni mert egy sáv van - a 300 lóerőből nem sokat használtunk ki. Az út látványos, a tengerben halad egy felüljáró, néha egy-egy kis egzotikus sziget szakítja meg. Key West szép volt, de akkortájt elég kihalt, és a borús időjárás keresztbe tett az egész feelingnek. A kocsiból is alig szálltunk ki (parkolóhely alig), a vízbe meg be se mentünk, mert nem tűnt valami tisztának...

Az internet így látja:

Mi így láttuk:

Másik nap - immár egy költséghatékonyabb - Toyota Corollával hasítottunk (pontosabban bőgettük mert menni nem nagyon akart, ritka vérszegény volt pl.a kategóriatárs Hunyadi Accenthez képest) el az Everglades Nemzeti Parkhoz. Itt egy benga mocsár van tele aligátorokkal, akiket etetni lehet - és megenni is, mert árulnak krokihúst. Feltéve ha egyáltalán az volt, mert halas ízű csirkére emlékeztetett - tudjátok, a marketing őshazájában bármi megtörténhet: varázsütésre akár csirkehúsból aligátorhús is válhat, és még Jézusnak se kell lenni hozzá. A nagy attrakció itt az volt, hogy bevittek a mocsárba egy légpárnással a krokik közé, aztán a kevésbé susnyás részen padlógázon végigrepítettek, nagyon tutkó :)

 Utána még a parkban lehetett sétálni, volt egy kijelölt útvonal ami mentén lehetett szemezni a körbekerített aligátorokkal. Volt alligátor-show is. Krokodil-Dundee dugdosta a fejét a hüllők szájába aztán utána lehetett bébialligátort fogdosni - persze lekötött szájjal.

 Egy szakaszon voltak rusnya keselyűk (?), akik nem voltak lekerítve, simán ott kolbászoltak a kerítés tetején. Nagyon gonoszan lestek, mintha arra várnának, hogy szépen besétáljunk közéjük, hogy aztán együttes erővel egyenek meg - ott visszafordultunk. Meg amúgy is már ragadtunk a párás hőségben.

Hazafelé menet szedtünk sárkánytojást. Sárkány ezúttal nem volt benne, de az íze jó volt :)

Most egy kicsit a feketelevesről: az autókölcsönzőt már említettem. Gábor telefonján - szokás szerint - nem működött az internet, amit egy 2 órás kitérővel sikerült csak megcsináltatni. Persze nem a Facebook hiánya fájt, jó lett volna nyitva tartásokat, címeket megnézni....

A legdurvább kedvenc aranymálna-díjas bankunk mutatványa volt: a Wells Fargo ellopta a pénzem, amit a legvégén még rajtam követeltek (??!!). Még az utazás szervezése alatt történt, hogy kellett hitelkártya, mert Jamaikán csak avval lehet autót bérelni, robogózni meg nem akartunk. De hitelkártyát nem adnak olyan könnyen, főleg pár hónap ottlét után. Ám a Wells Fargonál lehetett igényelni valamiféle deposit card-ot, amivel fizetni nem lehet, de mint egy hitelkártyánál, foglalásoknál fedezetet nyújt. Ne kérdezzétek, miért jó ez, hisz a saját 1300 dollárunkat kellett rátennünk, tehát saját limitált összegig nyújtott fedezetet - ezt máshol sima bankkártyával megcsinálják: lefoglalják belőle elektronikusan a szükséges fedezet összegét. Annyi előnye volt, hogy funkciójában hitelkártyát helyettesíthetett, és nekünk pont ez kellett foglaláshoz. Nem írattak alá semmit (?!), de a pénzt rárakatták a nem is tudjuk milyen számlára. Kértük, expressz készítsék el és pontosan postázzák (emberek felének eltűnt a postán (?) a bankkártyája...), lelkére kötöttük a managernek, akit amúgy Jézusnak hívtak (mexikói volt). Volt rá több, mint egy hetük. Természetesen nem készült el, de bíztunk benne, Miamibe elpostázzák expresszben, ahogy megígérte Jézus látván a katasztrofális ügyintézést. Oda se jött meg. Még a jamaikai gépre való felszállás előtt pár órával sem. Kártyánk sehol, 1300 dollárunk sehol. Nagyon felment a pumpa, bementünk asztalt borítani az egyik erődjükbe. Közölték a pénztárnál, hogy csak kb.1000 dollárt adnak vissza, a többit 40 nap múlva. HOGY MI F*SZOM???!!!! Aláírt papír nélkül ilyet lehet?! A saját lóvémmal, amit ők tüntettek el? Jött egy manager itt is, külön szobában meghallgatta a bajunkat,intézett pár telefont amit aztán átadott nekem. Elhadartak valami szakszavakkal teletűzdelt jogi bullshitet, aminek tizedét ha értettem - lehet még a májam rájuk ruházásába is beleegyeztem, csak hogy adják már vissza. Itt 3 napot adtak meg. Ez is sok volt, de még mindig jobb, mint a 40 (akkor már rég Magyaro-n lettem volna...) A bankkal vívott harc itt véget ért egy kis időre. Mondanom se kell, milyen feldobódva mentünk így a reptérre, tudván, ha nem fogadják el a készpénzt jamaikai autókölcsönzőben fedezetként, teljesen dugába dőlt az ottani út kocsi nélkül.

Az abszurditás és inkompetencia soha nem látott szintjének bemutatása végett a banki sztori vége: szeptemberben még hazudoztak otthon Co Springsben, hogy mindjárt-mindjárt-mindjárt-mindjárt-nemsoká visszaadják a fennmaradó összeget (amit nem tudni, hol volt, csak úgy lebegett az éterben, mert semmilyen számlán nem volt rajta), amiből az lett, hogy hazarepülés előtt 4 nappal Jézus meghitelezte a saját fiókja nevében a 300 dellámat. Direkt beleirattattam vele a rendszerükbe, hogy érthetően ott álljon az egész történet, és hogy ő az illetékes személy, ha bárki keresne emiatt. Errefel másnap reggel 8-kor édesded álmomból felhív az adósságbehajtó osztály, hogy hogyan tervezem visszafizetni a 300 dollárt nekik. Mondtam, hogy Jézust hívják, ő vállalja a felelősséget, megadom a számát. Nem, az nekik nem jó és ilyet nem lehet, én oldjam meg. Hozzátettem: amúgy ha elolvasná a történet ("jegyszám jegyzőkönyv") leírását a gépén ezt nem kérdezné meg. Válasz: hát ott nincs leírva semmi infó, csak hogy tartozom nekik. Jéééééézusom! Boldog voltam. Utoljára mentem be Jézushoz. Nem volt már erőm kiabálni, csak 169x a lelkére kötöttem, hogy hordja el a szarkupacot, amit összehordtak. Reményeim szerint azóta talán megoldódott, és ha valaha visszamegyek USA-ba nem avval kezdik a nagykövetségen, hogy van 300$+10 év kamat adósságom, mielőtt beléphetnék újra.

Panaszkodás üzemmód vége, térjünk át Jamaikára.

"Tudnod kell hogy a felhőkön túl mindig kék az ég...." - útban Jamaica felé